Adeptusok és sarlatánok

Egy tudós barátomtól hallottam, hogy "a hit tudomány nélkül vak, a tudomány hit nélkül pedig sánta". Az Isteni Hatalom jóvoltából sok-sok álöröm, tévedés, újraszületés után olyan művészcsaládba születtem, amely már gyermekkoromban rendkívüli érdeklődést, tudásszomjat és emlékezést adott. Az emlékezés alatt én azt az állapotot értem, amikor valakiben ébredéskor megcsillan valami, amit fényvillanásnak neveznék. Ez a rejtélyes szikra valami hasonlót jelent ahhoz, mint amikor talál valaki egy porszemnyi aranyat a sivatagban, és elkezd ásni a homokban, hogy újabbra leljen. Bizonyos, hogy egy ilyen fényszikrát én is magammal hoztam az álmaimból, és az első betű leírása óta egyre ások, ások nagy tudásszomjjal, egyre nagyobb hiányérzettel. Léthé vizéből egy-egy gyűszűnyire sikerült rábukkannom, amely egyre boldogabbá és alázatosabbá tesz. Amiből merítek, az kimeríthetetlen. Van, amiről meggyőződtem, amiben bizonyos vagyok, ez a "megkülönböztetés jógája". Kifejlődött bennem az érzék arra, hogy kiben bízhatom, mert tisztességes, jót akaró, lelkiismeretes, s ki a csaló, másokat, esetleg önmagát is becsapni akaró, rosszindulatú jellem. Nagy segítségemre van ez. De van még az Isteni Önvalónak egy másik fontos tétele is: "Ha az igazságért nem veszed fel a jogos küzdelmet, elmulasztod dharmádat, kötelességedet, elvész a becsületed, bűnbe jutsz." Mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy összetévesszük a lelkiismeretlen csalót, a dogmatikus fantasztát, az ájtatos jelmezt viselő, gazságokat szent szavakba rejtő sarlatánt az igazi beavatottal, aki érti, szánja, szereti és akár élete feláldozásával is menteni próbálja embertársait. A sötétség évezredek óta árnyékként követi a szellemi fény ragyogását. Ez az árnyék a maga réveteg, fantomarányaiban, néha szinte hatalmasabbnak tűnik az igazság fényénél is, mivel a sarlatánok sokan voltak mindig, az adeptusok pedig igen kevesen. A sarlatánok a kirakatban ágáltak, síppal-dobbal árulva kétes portékájukat. Az adeptusok azonban csendben, a háttérben maradtak, valahol Indiában, Tibetben, bár Európában is felbukkant egy-egy a századok folyamán néhány történelmi pillanatra az alkimisták, hermetikus tudósok között; de legtöbbjük névtelenül bocsátotta közre eredményeit. Ez teljesen érthető. Aki előtérbe lépett, személyiségét kihangsúlyozta, az már nem volt adeptus. Az emberek nagy többségének gyöngeségében, tudatlanságában, hiszékenységében és bálványépítő fanatizmusában rejlik a sarlatánok ereje. A sarlatán mindig a szellemi és erkölcsi igazság, a mágikus hatalom jelmezét ölti. Szavai nem sokban különböznek az adeptusétól. Úgyszólván mindarra hivatkozik, amire ő. Szájából kenet, rejtélyes utalások ömlenek; s gyakran a szeretet zengő igéivel tereli híveit mágikus csapdákba, anyagi csődbe vagy lelki összeomlásba. Korszakunkat a Vízöntő robbanása uralja a II. világháború véres színjátéka után, amelynek mindanynyian főszereplői voltunk. Égetőbbé váltak a transzcendens kérdések, mint valaha. A matéria szuverenitása megingott. Ami biztosnak, áthatolhatatlanul gőgös bázisnak tűnt, egyszerre köddé vált. S a lelki talajvesztettség érzetét, a borzalmak tépte sebeket nem enyhítheti semmiféle materiális ígéret. Az ember a pusztulás meztelen arcába nézett. Kedvesei a szeme előtt szenvedtek kínhalált. Javait elvesztette. Becsvágya, emberi méltósága semmivé lett. Ezen a benső csődön, névtelen szorongáson és támpont nélküli bizonytalanságon nem segíthet már bölcsőtől sírig terjedő sorsának esetleges anyagi lefedezése, a remény, hogy az emberi hús, a fizikum, amely a szeme előtt zúzódott össze törékeny cserépedényként, a jövőben majd kedvezőbb feltételek közé kerül. Nem. Itt másról van szó. Egy lázító titokról, óriási ellentmondásról: arról, hogy miért született? Miért szenved? Miért tekint önmaga rejtélyes fókuszából a mérhetetlen messzeségbe, magasságba, mélységbe, ha gondolatai, vágyai, szomjúsága teljében meg kell halnia? Az ősi kinyilatkoztatások, vallások, különféle filozófiai rendszerek felelnek ugyan ezekre a kérdésekre, de különös törvény, hogy hiába ömlik évezredek sokféle kútjából az egylényegű forrás, az emberben mindig csak egyetlen kút vize válik életelixírré - amelyet sajátosan az övének érez. Míg rá nem talál, addig nyugtalan átutazó minden eszmében, vallásban vagy tagadásban. Ez a törvény hajszolja ki a lelket a nyájból, hogy megjárja a hosszú, magányos utat a hiszékenységtől a kételyen, majd a tudáson át a teljes megismerésig, a külső vallástól a belső vallásig. Minden olyan kísérlet fiaskóval végződött eddig, amely félelemkeltéssel, szuggesztióval vagy erőszakkal meg akarta fosztani az embert isteni jogától, hogy az egyetlen igazságot a maga módján keresse meg. Ha a lélek elindul mulandó önmagától örök önmaga keresésére, a sarlatán vadászterületére, veszélyes, ingoványos dzsungelbe kerül. Minél félénkebb, megalkuvóbb, kényelmesebb egy ember, annál inkább behúzódik a hierarchiák vagy az erősebb egyéniségek szárnyai alá, és zsibbadt jóérzéssel tűri, hogy szellemi táplálékát mások rágják elő neki. Azt gondolja: Isten messze, rajta kívül van, s a meredek, borzasztó út, amelyen a Messiás, a próféták és a szentek haladtak, gyenge ember számára nem járható. Kiválasztja tehát a széles, lassan emelkedő - ha ugyan emelkedő - szerpentinek pihenőkkel, szórakozásokkal, langyos lelki szendergésekkel tűzdelt ösvényét. E népes, önáltató zarándokúton a sarlatánoknak van a legnagyobb sikerük. Ők azok, akik készséggel leveszik jámbor áldozatuk válláról az erőfeszítés, a töprengés, a saját és transzcendens gondok terhét, s mint kitűnő összeköttetésekkel rendelkező mennyországi besúgók, biztosra ígérik a földi boldogság után a halhatatlanság aktájának kedvező elintézését az illetékeseknél. Cserébe mindössze hitet kívánnak. Minden átkos, bűnös kételytől mentes, feltétlen hitet. Magyarul: vakhitet. S a vakon hívők tömege követ minden vásári kikiáltót, zugjósnőt, álprófétát, vad jógit, csodamédiumot, címbitorló grafológust, sötét szándékú tisztánlátót, önimádó szektaalapítót és reklámmágust. Ezek persze egytől egyig ellentétei, szomorú paródiái a különféle spirituális irányok valódi képviselőinek, saját területük hűséges tolmácsainak, a nagy gondolatok tehetséges és tisztességes közvetítőinek, akik ezalatt szorgalmasan tanulnak, gyakorolnak, szerzett javaikat készségesen megosztják rászoruló, szomjazó útitársaikkal. E tanító tanítványok, személytelen, de aktív, áldozatkész szamaritánusok végzik a legszebb, legfontosabb munkát. Ez a fejezet azért állítja kifejezetten a két végletet szembe egymással, mert a sarlatán sohasem úton lévőnek, törekvő, de még meg nem érkezett keresőnek tünteti fel magát, hanem adeptusnak. Talán senkinek nincs annyi oka és joga arra, hogy ebben a zűrzavarban rendet teremtsen végre, mint éppen a komoly, becsületes törekvőknek. Nem csak azért, mert ha kirobban egy botrány, lelepleznek egy csaló médiumot vagy elképesztő szexuális és kriminális üzelmek közepette tetten érnek valami sarlatánt, az egész ezotériát marasztalják el miatta. Nem. Ez az ősi tudomány minden vihart, változást, támadást kibírt, túlélt, mert szellemi tartalma igaz és örök értékű. Emberek gyanútlan, jóhiszemű, egyre növekvő tömegéről, kérdező, szomjas, gazdátlan szellemi lényekről van szó. Ezeket, amennyire lehet, kötelességünk megmenteni a lelkiismeretlen vagy tudatlan ragadozóktól. Bonyolult ügy ez, de feltétlenül kell vele foglalkozni. A meztelen igazság elbírja a legélesebb világosságot is. Az emberek általában hajlamosak arra, hogy összetévesszék az építő, szükséges kritikát a kegyeletsértéssel. Pedig Krisztus azt mondta: "legyetek szelídek, mint a galambok és okosak, mint a kígyók". S a Bhagavad-gíta, a keleti bölcsesség isteni éneke arról beszél, hogy a megkülönböztetés jógája magasabb rendű a cselekvés jógájánál. Hogyan is lehetne másképp, amikor egyedül a megkülönböztetés, az elemzés, a mérlegelés határozhatja meg a cselekvés helyes irányát. A ráción, okságon túli misztikus képesség az intuíció. Mitikus érzékelés, transzcendens állapot, amely túl van a logikán. Ez az a kontrollszerv, amely megvilágítja a szakadékokat, a sötétben lapuló ösztöncsapdákat, nevet ad nekik, s ezzel leleplezi, megfékezi őket. A legmagasabb sík küszöbe felé közeledve nélkülözhetetlen vezetőnk, irányítónk a kritika, amely által mindig megtaláljuk a helyes irányt. A fogalmak tisztázása, a pontos meghatározás, a kizárás elve az a módszer, amellyel félreismerhetetlenül megkülönböztethetjük az adeptust a sarlatántól. Leleplezhetjük a külső tűzijáték, lenyűgöző pózok, időleges, hangos látszatsikerek mögött a tudatos szemfényvesztőt, a lelkiismeretlen csalót vagy a veszedelmes őrültet. Mindenekelőtt meg kell fogalmaznunk az adeptus hiteles jelentéstartalmát, hogy legyen mértékünk, amelyhez viszonyítunk. Az adeptus beavatottat jelent: valamiféle rejtett tudás birtokosát. Ami nem annyiból áll, hogy némi hókuszpókusz kíséretében fülbe súgnak egy rejtélyes abrakadabrát. Távolról sem. Bolygónkon nagyon sok okos, művelt, értékes ember él. Rengeteg a képzett, jól tájékozott okkultista is. Az adeptus rangja ennél sokkal magasabb. Óriási erőfeszítések, hosszas tanulás, erkölcsi, különleges akarati próbák által ő már eggyé válik szellemi ideáljaival. Eli őket. Saját lényében fakadt fel a kozmikus véna. A hangsúly nála a gyakorlaton van. Az adeptus birtokolja az okkult praxis kulcsát. Érdeklődése irányától függ, hogy a transzcendentum melyik ágazatában - a mágiában, a hermetikában, a mentális alkímiában vagy a tibeti jógában - szerezte beavatási rangját. Itt tehát nem pusztán az erkölcsileg megtisztult emberről, az arhatról, a misztikusról van szó. Az adeptus a mágikus ember, aki titkos erőket ismer, azokkal operál, de kizárólag etikai és szellemi vonalon. Ő a fehér mágus, aki felveszi a harcot a sötétség és a halál erőivel. Eliphas Levi, a XVIII. század nagy okkultistája így foglalja össze a beavatás legyőzhetetlen mentális eszközeit: "Tudni. Merni. Akarni. Hallgatni." Az adeptus nem függ többé senkitől és semmitől, mert teljesen felszabadult. Erői visszatértek hozzá, uralkodik felettük. Hogy ennek mi a jelentősége, azt talán csak az atomban felszabadított erő analógiája világíthatja meg. A halandó ember gyönge, tehetetlen, kiszolgáltatott parány, de olyan potenciák rejlenek benne, amelyekkel újjáteremtheti vagy elpusztíthatja a világot. Az adeptus, noha a szellemi atomhasadás titka a kezében van, sohasem él e hatalmával. Nem szolgáltatja ki senkinek, aki visszaélhet vele, és akiben nem biztos, hogy egyedül a halállal fertőzött anyag szellemmé transzmutálására használja majd. A Bhagavad-gíta így határozza meg az adeptust: "Semmi létezővel szemben nem viselkedik rosszindulatúan. Könyörületes, barátságos, szabad és önzetlen. Elnéző. Mindig elégedett. Önfegyelme által harmóniában van. Határozott. Gondolatait, a tiszta fényt és értelmét, a buddhit felém (vagyis az Ősforrás felé) irányítja, az Én hívem ő, kedves Énelőttem." Az Ént a Bhagavad-gítában nagybetűvel írják, és az Istenséggel azonos isteni önvalót, örök lényeget értik alatta, amelyre például Krisztus így hivatkozik: "Senki sem juthat az Atyához, hanemha én általam." Félreérti Krisztust, aki azt hiszi, külső rítusokban követvén őt, eljuthat a megvilágosodásig, az Unió Misztikáig. Ez az Én a mindenkiben benne szunnyadó Krisztus, a Nap Logosz isteni magja. Odáig kell elhatolnia, azt kell életre keltenie külön-külön minden embernek önmagában, hogy eljusson az egyesülésig Istennel. A Bhagavad-gíta így folytatja az adeptus jellemzését: "Öröm, aggodalom, harag és félelem bilincseitől megszabadult. Nem vágyik semmire. Tiszta. Tapasztalt. Szenvedélytelen. Nyugodt. Nem búsul. Lemondott rosszról és jóról. Teljesen önmegadó. Egyforma barátjával és ellenségével dicsőségben vagy gyalázatban, hidegben és melegben, fájdalom és öröm közt, nem köti le semmi. Egyenlően fogad dicséretet vagy korholást, csendes, egészen elégedett. Hontalan. El van telve hittel... mert része Amrita Dharmának, az életadó bölcsességnek..." Mindebből természetesen következik, hogy az adeptus semmit sem mond vagy tesz személyes érdekből, és az anyagi haszon nem érdekli. íme, itt áll előttünk éles megvilágításban a beteljesedett, felsőbbrendű ember: az adeptus. Most mutassuk meg plasztikusan az ellentétét, a sarlatánt.

A sarlatánokat talán három fő csoportra oszthatnánk.

Az első csoportba tartoznak a tudatos, elszánt szélhámosok, a cinikus, ravasz komédiások, akik mesterségük gyakorlása közben bizonyos emberismeretre tettek szert. Első pillantásra felmérik áldozatukat, és a nekik megfelelőnek vélt módszerrel közelítik meg - sajnos, legtöbbször sikerrel. Az emberek hiszékenysége határtalan. Mivel teljességgel hiányzik az ismeretük ahhoz, hogy az előttük ágáló szélhámos szavai mögött "elolvassák" az embert, gyanútlanul kiszolgáltatják magukat neki, hiszen csupa szép, jó és biztató dologról beszél. Ez a sarlatán nagyon óvatos. Nem dolgozik pontos dátumokkal, nevekkel, ellenőrizhető adatokkal, csak általánosságokkal, ködös célzásokkal. Mesteri módon kérdez és provokál. Jól tudja, hogy a dodonai utalásokkal elámított hívő előbb-utóbb úgyis elmond magáról minden adatot, amelyekből ő majd fantasztikus habarcsot gyúr össze, pontosan azt, amit áldozata hallani szeretne. Ezek a saját vágyálmuk visszhangjától megrészegedettek azután könnyesen hálás, két lábon járó reklámhirdetéssé változnak, és újabb gyanútlanokat kolompolnak össze a nagymester körül. Az első csoportbeli sarlatánok nyílt vagy burkolt célja mindig az anyagi haszon; s éppen ezért közülük kerülnek ki a legközönségesebb, legkönnyebben felismerhető csalók. Drasztikus módszereiknek komoly kereső ritkán esik áldozatául.

A második csoport már sokkal nyugtalanítóbb, zavarosabb útvesztőket kínál. Ez a hiú, felemás kentaurok csoportja, akikben felmerült esetleg valahol távol, töredékesen a magasabb rendű eszmék ideálja, de ők máris a beérkezettség pózában tetszelegnek önmaguk és mások előtt. Megszédülnek az olvasott betűtől és saját szavaiktól. Fényforrásnak, erőgócnak érzik magukat, holott minden gondolat és ösztönzés idegen portéka bennük, emberi vagy démoni befolyás, hideg visszfény. Nem mindig rosszhiszeműek, de nagyon labilisak. Fogalmuk sincs valódi állapotukról, gyöngeségeikről, a veszedelmekről, amelyek saját jellemükben leselkednek rájuk. Gyakran értelmesek, tehetségesek, érdekes, színes dolgokat produkálnak. Ügyes megfigyelők - mindabban, ami nem rájuk vonatkozik. Néha meglepően műveltnek tűnnek mások számára. Személyük legenyhébb érintésére azonban váratlan kisülésekkel reagálnak: indulatokkal, nevetséges megnyilvánulásokkal. Sok közülük anyagi kérdésekben is roppant elnéző, ha róla van szó; meghökkentő szofizmákkal menti fel magát az erkölcsi felelősség alól. A második csoportbeli sarlatánnál minden kettős fénytörésű; a dolgok észrevétlenül átolvadnak egymásba. Legerősebb mozgató motorja az öntetszelgő hiúság, nem az anyagi haszon. A kár, amelyet okoz, felmérhetetlen, mert nemcsak olyasvalamire vállalkozik, amit nem tud teljesíteni, hanem felszívja, személyéhez rögzíti egy csomó ember hitét, feltétlen bizalmát, és mint a vak vezető, biztos bukásakor magával rántja követőit. Sok ilyen tragikus válság és összeomlás ismert.

A harmadik csoportba tartoznak a téboly határán mozgó fanatikusok. A dühödt térítők. Acsarkodó szektaalapítók ők, akiknek a kezében állandóan láthatatlan korbács suhog. Ha megvakarják őket, gyakran kiderül róluk, hogy rangrejtve élnek, mert valójában igen súlyos és előkelő bibliai alakok inkarnációi. Mindenesetre úgy viselkednek, mint egy nagyon mérges természetű, gyanúsan emberszabású, égi diktátor zord és teljhatalmú földi helytartói. Azokat, akik nem rájuk esküsznek vakon - tehát néhány kegyelt lelken kívül az egész világot - legszívesebben száműznék saját külön büntetőtáborukba, a pokolba - persze a szeretet lángpallosával. Itt a fő motívum a fanatizmus. A rögeszme. Eliphas Levi érdekesen nyilatkozott egy ilyen harmadik csoportbeli sarlatánról. Valamelyik tisztelője egy különös jelenségeket létrehozó, de nyilvánvalóan eszelős emberre hívta fel a figyelmét. Rá akarta venni, hogy látogassa meg, és kísérletezzék vele. Eliphas Levi kereken elutasította: "Nem megyek, barátom! - mondta. - Félek. Az őrület ragályos!" Pedig Eliphas Levi mágus volt, az idéző és elhárító mantrák, ősi rituálék legnagyobb tudósa, beavatottja. Kétségtelen, hogy a harmadik csoportban van a legtöbb szuggesztivitás, mert e fanatikus megszállottak voltaképpen sötét energiák akkumulátorai; elemi erővel megsokszorozott démoni hatások ömlenek át rajtuk, s jaj annak, aki nem tudja magát elszigetelni tőlük. Az érzelmesség és a hiszékenység egyenes vezetője ennek a romboló áramnak, amely azzal, akibe belehatol, vad vitustáncot járat az összeroskadásig.

Mindhárom csoport nagyon kártékony és veszedelmes, önmagára éppúgy, mint másokra nézve, mert a sarlatán mindig bűvészinas: erőket idéz fel, amelyekkel nem tud bánni - gondoljunk csak a palackból kibocsátott szellem meséjére. Az egyszerű szuggesztió, amelyet a sarlatánok alkalmaznak, önérdekük, rögeszméjük mérgével beoltva, s a hatásuk alá vont emberek hitének, képzeletének óriási alakító hatóerejével meghatványozva, a legintenzívebb fekete mágiává válik. A sarlatán életében úgy következik el a katasztrófa, mint egy számsor alá az összeadás végösszege. A fellépése és a bukása közötti időszak azonban valóságos fertőző baktériumtelep a gyöngék számára. A tudatlan ember önállótlan. Vezetőt keres, s ha úgy érzi, hogy megtalálta ezt a helyette gondolkodó lényt, akkor egész lelkével rátámaszkodik. Pedig ez még akkor is helytelen, ha a kiválasztott valódi adeptus; bár az egyáltalán nem tűri el az ilyen személyi kultuszt. Ez az egyik ismertetőjele. Az adeptus nem taníthat mást, mint azt, hogy kívül csak útjelzők állnak. Az, aki tanít, bármennyire értékes ember vagy akár megvilágosodott szent, de még ha maga a Messiás is... legfeljebb tanácsot adhat és példát mutathat. A krisztusi csodatételek évszázadokon át érlelődtek azokban a lelkekben, akikkel megtörténtek, és csak velük történhettek meg. A megváltás felmérhetetlen jelentőségű misztériuma éppen a megváltás módjának éles, tiszta felrajzolása. Krisztus utat mutatott, és nyitott kaput hagyott maga után, amely kivétel nélkül minden embernek, még a legbűnösebbnek is rendelkezésére áll, feltéve, ha vállalja a keskeny út erőfeszítéseit azért, hogy végül ő is átjuthasson ezen a kapun. Ingyen semmit sem adnak a földön. Hiába ül valaki éveken keresztül a világ legnagyobb zongoravirtuóza mellett, ölbe tett kézzel hallgatva játékát és magyarázatait a művészi játék elsajátításáról. Ha nem gyakorol 6-8 órát naponta hosszú esztendőkön át, egyetlen lépéssel sem jut közelebb ahhoz, hogy ő maga is virtuózzá legyen. Még a legegyszerűbb mesterséget is tanulni, gyakorolni kell megfelelő ideig, ha meg akarunk élni belőle. Éppen a legistenibb művészet, önmagunk megvalósítása, a legnagyobb tudomány, a halál legyőzése, az Opus Magnum remekműve repülne a szájunkba sült galambként?

A sarlatán mindig pozőr. Akkor is, ha a legpazarabb jelmezekben és komédiákban mutatkozik, a személyét helyezve előtérbe.

Az adeptus teljesen személytelen.

A sarlatán uralkodó, zsarnok.

Az adeptus szolga.

A sarlatán mindenkit a maga képére akar átformálni.

Az adeptus az embert önmagához utasítja, egyéni útjára segíti. Nagyképű gesztusok, indulatkitörés, fellángoló szenvedély, hiú sértődöttség, mohó önérdek az emberek nagy többségénél menthető gyöngeség. Sőt, igen sok zseniális művésznél találkozhatunk e jellemhibákkal. Aki azonban okkult mesternek kívánja tiszteltetni magát, annál több mint gyanús, sőt bizonyos, hogy a sarlatánok valamelyik fajtájához tartozik. Általában nagyon egészséges dolog a szavak mögött megkeresni az embert, rákoncentrálni a néma ábrákra, amelyek csak addig hallgatnak, amíg megfelelő módon nem kérdezzük őket. A karakterológia ma már igen fejlett és nélkülözhetetlen tudomány. Bizonyos mértékig karmát lehet oldani vele, hiszen az ember végzete nagyrészt jellemén, indulatain, saját balgaságán át teljesedik be. A megismerés, az önnevelés, a jellemerő fejlesztése, az indulatok, a szenvedélyek építő lendületté való átalakítása megváltoztathatja egész sorsunkat. Az aszkézis, az elfojtás azért helytelen módszer, mert egy meglévő, hatalmas feszítőerőt zár föld alatti ketrecbe, s abból előbbutóbb robbanás lesz. E feszítőerő hasznos, alkotó energiává alakítható, amely által a szellem magasba szárnyalhat. Mennyi csalódástól, szenvedéstől, ijedelemtől menthet meg bennünket például, ha élettársunkat, barátunkat, bizalmi embereinket - akikre kényes ügyeinket, féltett javainkat bízzuk - jellemük, képességeik pontos ismeretében választjuk meg. Az ember mindig igaz térképe önmagának. Fej formája, arcvonásai, szeme, homloka, színei, hangja, testalkata és mozdulatai elárulják mindazt, amit a szavai rejteni akarnak. Születési dátuma, tenyérvonalai, írása szintén nagyszerű kulcsok, de az okhoz sorsterhei miatt nem mindenki tud hozzáférni. Kritizáljunk, kételkedjünk bátran, amíg valakinek a karaktere tisztázatlan előttünk. Tanuljunk jellemolvasást; ez nemcsak a spiritualitásnak, de az egész életnek is alaptudománya. És ha jól megtanultuk, gyakorlatokkal, megfigyelésekkel alátámasztottuk, intuícióval élővé tettük emberismeretünket: higgyünk nyugodtan a saját szemünknek. Különösen ha olyasvalakiről van szó, akire nem kevesebbet, mint a lelki üdvösségünket bíznánk. Vizsgáljunk meg minden elénk kerülő megnyilatkozást, tekintet nélkül személyre, rangra, méltóságra, s egyedül a szellemi tartalma, értéke és lelki megnyilvánulásai szerint döntsünk felőle. Nem lesz a sivár közhelyből világrengető igazság azáltal, hogy lehunyt szemmel mondják, de bármelyik embertársunk közvetíthet hozzánk tiszta öntudattal valami olyan bölcsességet, amely egyszerre megvilágítja égető problémánkat. Elvégre akkor is szellem szól a szellemhez. Ne spiritiszta médiumként, lehunyt szemmel várjuk az adeptusoktól, sarlatánoktól vagy bárki mástól életünk megoldását, csakis önmagunktól. Az igazság időtlen forrásai szüntelenül ömlenek. A kapcsolat a szellem- és a fizikai világ között töretlen, egyik áthatja a másikat. Kezdjünk figyelni rá, és akkor fokozatosan észrevesszük, hogy valójában nem új, sohasem ismert dolgokat kell megtanulnunk, hanem arra a tudásra szükséges visszaemlékeznünk, amely egykor korlátlanul a birtokunkban volt Olyan erőket kell felébresztenünk, amelyek isteni örökségképpen bennünk vannak. A médiumitás, a transzcendens képességek nem egyesek kiváltságai. Minden ember médium; de valódi, hasznosítható értéke csak az olyanfajta inspiráltságnak van, amely tudatosan áll be az egyetemes sugárözönbe. Egy harmonikussá csiszolt jellem és lelkiismeret torzítás nélkül veszi fel a megismerést, és közvetíti a nagy Központ leadását. Valaki, akit nagyra becsülök, és tudja, átgyakorolta, éli az okkult igazságokat, azt mondta nekem egyszer: "Meguntam, hogy a mennyország kapujában ácsorogva kérdezgessem a kijövöket, mi van odabent. Bementem magam." Ez a legcélravezetőbb módszer, amely lelkigyakorlatok és állandó tanulás által elérhető. Mindannyian a kezdet és vég nélküli Nyílegyenes Ösvény halhatatlan vándorai vagyunk. Nem mindegy azonban, hogy milyen kitérőkkel - lehetőleg vakvágányok, zsákutcák megjárása nélkül - tesszük meg utunkat. Csak akkor nem tévedünk el, ha útmutatónk maga a Fény.