"Van, amiről meggyőződtem, amiben bizonyos vagyok, ez a "megkülönböztetés jógája". Kifejlődött bennem az érzék arra, hogy kiben bízhatom, mert tisztességes, jót akaró, lelkiismeretes, s ki a csaló, másokat, esetleg önmagát is becsapni akaró, rosszindulatú jellem. Nagy segítségemre van ez. De van még az Isteni Önvalónak egy másik fontos tétele is: "Ha az igazságért nem veszed fel a jogos küzdelmet, elmulasztod dharmádat, kötelességedet, elvész a becsületed, bűnbe jutsz." Mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy összetévesszük a lelkiismeretlen csalót, a dogmatikus fantasztát, az ájtatos jelmezt viselő, gazságokat szent szavakba rejtő sarlatánt az igazi beavatottal, aki érti, szánja, szereti és akár élete feláldozásával is menteni próbálja embertársait. A sötétség évezredek óta árnyékként követi a szellemi fény ragyogását. Ez az árnyék a maga réveteg, fantomarányaiban, néha szinte hatalmasabbnak tűnik az igazság fényénél is, mivel a sarlatánok sokan voltak mindig, az adeptusok pedig igen kevesen. A sarlatánok a kirakatban ágáltak, síppal-dobbal árulva kétes portékájukat. Az adeptusok azonban csendben, a háttérben maradtak, legtöbbjük névtelenül bocsátotta közre eredményeit. Ez teljesen érthető. Aki előtérbe lépett, személyiségét kihangsúlyozta, az már nem volt adeptus. Az emberek nagy többségének gyöngeségében, tudatlanságában, hiszékenységében és bálványépítő fanatizmusában rejlik a sarlatánok ereje. A sarlatán mindig a szellemi és erkölcsi igazság, a mágikus hatalom jelmezét ölti. Szavai nem sokban különböznek az adeptusétól. Úgyszólván mindarra hivatkozik, amire ő. Szájából kenet, rejtélyes utalások ömlenek; s gyakran a szeretet zengő igéivel tereli híveit mágikus csapdákba, anyagi csődbe vagy lelki összeomlásba."
